A Magyar Máltai Szeretetszolgálat köszönetet mond a szociális ágazat minden dolgozójának áldozatvállalásukért és szolgálatukért! Ismeretlen segítőink című kiállításunkkal rájuk hívjuk fel a figyelmet, akik a mindennapokban láthatatlanok maradnak. A szociális munka sokszínűségét fotókkal és kortárs szerzők irodalmi műveivel mutatjuk be, ami plakátkiállítás formájában 2024. novemberétől két héten át volt látható a főváros tizenegy nagy látogatottságú intézményében.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat köszönetet mond a szociális ágazat minden dolgozójának áldozatvállalásukért és szolgálatukért! Ismeretlen segítőink című kiállításunkkal rájuk hívjuk fel a figyelmet, akik a mindennapokban láthatatlanok maradnak. A szociális munka sokszínűségét egy Budapest különböző pontjain elhelyezett plakátkiállításon fotókkal és kortárs szerzők irodalmi műveivel mutatjuk be. Keresse fel a térképen jelzett helyszíneket és ismerkedjen meg ismeretlen segítőinkkel!
A szociális munkások az élet első napjától az utolsóig kísérik a rászoruló családokat, gyerekeket, idős, beteg, bajba jutott embereket. Szolgálatuk sokrétű, segítő munkájuknak a tanyavilágban és a nagyvárosban egyaránt meghatározó szerep jut a mindennapokban. Magyarországon közel 100 ezer ember választotta hivatásának a másokért végzett szolgálatot, mely nem hasonlítható és mérhető össze más munka feladataival vagy teljesítményével. A szociális ágazatban dolgozók nem a kiemelkedő bérezésért vagy a magas társadalmi megbecsülésért végzik feladatukat. Ritkán kerülnek a figyelem középpontjába, többségüket elhivatottságuk vezette a segítségre szoruló emberek közé, és a kötelességérzet őrizte meg a szakmában, a tudat, hogy a rászoruló embereknek szükségük van rájuk.
Ők virrasztanak a haldokló nagyszülő ágya mellett az idősotthonban, ők várják haza az anyukát az újszülöttel a legszegényebb falvakban, ők fejlesztik a halmozott sérült fiatalokat a napköziben, ők emelik fel a földön fekvő hajléktalan embert, ők támogatják a leszokásban a függő szülőket és segítik a hozzátartozókat, ők viszik a forró teát az árvízben védekezőknek. Beszélgetnek, ügyet intéznek, tanácsot adnak, kötözik a fizikai sebeket, nyugtatják a lelki sérüléseket. Fát hasogatnak, zenélnek és fociznak, mindig van egy jó szóval több, egy kedves gesztussal tovább. A szociális munkások, vagyis az elhivatott segítők nélkül elképzelhetetlen lenne az élet, és elvégezhetetlen lenne a rászoruló családok, a magányos idős emberek, a fogyatékossággal élő fiatalok vagy a bentlakásos intézményekben élők ellátása. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat az ágazatban dolgozó minden szociális munkásnak köszönetet mond!
Fotóriporterek: Kovács Bence, Lambert Attila, Majoros Árpád Csaba, Mózes Anita és Parák Eszter
Szerzők: Iancu Laura, Király Eszter, Posta Marianna, Szabó T. Anna, Takács Boglárka, Terék Anna, Galambos Attila, Győrffy Ákos, Ijjas Tamás, Lackfi János, Meskó Zsolt, Novák Péter, Vass Norbert, Visky András, Vörös István
Helyszínek: Játékszín, Avilai Nagy Szent Teréz templom, EWTN Art&Culture a tv székházában, Fény utcai piac, Írók Boltja, József Attila Színház, Lehet téri Árpád-házi Szent Margit templom, Örkény István Színház, Párbeszéd Háza, Budapest Belvárosi Ferences templom (Alcantrai Szent Péter templom), Szabó Ervin Könyvtár.
Koncepció: Morva Emília, Thullner Zsuzsanna és Bognár László
Szerkesztő: Király Eszter, Parák Eszter
Tervezés: Bánlaki Szabolcs
Installáció: Hajnal Ágnes, Pátyi Kreatív Műhely
Köszönjük a helyszíneknek, hogy befogadták kiállításunkat!
Hálásak vagyunk a kortárs szerzőknek, hogy írásaikkal a szociális munka olyan oldalait mutatják meg, melyek a mindennapokban alig láthatóak.
A kiállítás képeit Kovács Bence, Lambert Attila, Majoros Árpád Csaba, Mózes Anita és Parák Eszter készítette.
Ismeretlen segítőink – A szociális munkások
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Lackfi János: Ki segíti?
Ki segíti a segítőket?
Medveként ki öleli őket?
Szelíd taslikkal új életre
ki püföli őket nevetve?
A segítőket ki segíti?
Ki ad nekik enni meg inni,
táplálja őket forró vérrel,
szilárd vagy cseppfolyós reménnyel?
Ha fájdalom ölébe bújnak,
ki mondja nekik: holnap új nap?
Ki mondja nekik, vad örömmel
segítsenek, foggal-körömmel!
A segítőknek mondd, ki tapsol?
Jövőt hoznak mélyről, magasból,
más emberbe a lelket töltik,
szívét szívükkel összeöltik.
A segítőknek vállán zsákok,
ki tölt majd abba igazságot?
Mindegyik tele könnyel, vérrel…
Az emberi kéz meddig ér el?
Lelke kezével meddig ér el?
S mikor a depresszió érvel,
akad-e mindig plusz egy érvük?
Mond-e bárki egy fohászt értük?
Ki segíti a segítőket,
mikor elfogy a segítőkedv,
mikor robottá lesz a munka,
szürke ég potyog a nyakukba?
Ki mondja azt, hogy mindjárt vége,
jót várj minden jótett fejébe?
Hogy kiérünk tágas mezőre,
s meglátjátok, mi lett belőle?
Hol az a placc, hol összefutnak
s többé bajba sohase jutnak
azok, kik segítséget kaptak?
Hol látása megjön a vaknak,
többé nem sántikál a sánta,
nem isznak rá másnaposságra,
nem hiányzik nekik az étel,
nincs a listán hiányzó tétel,
mindenkinek mindene meglett,
ki-ki megtalálta az embert
önmagában, s nem kell a támasz?
Hol a kérdésnél több a válasz?
Fotó: Parák Eszter
Visky András: Holló Futárszolgálat
Kisgyermekként tanultam meg éhezni.
Megtanultam, hogy az éhezés megtanulhatatlan.
Egy kommunista lágerben ébredtem öntudatra, ahova édesanyámmal és hat testvéremmel együtt telepítettek ki az ötvenes évek végén. Apám, akihez engem nem fűztek személyes emlékek, egy számunkra ismeretlen börtönben raboskodott. Őt a család elhurcolása előtt egy évvel ítélték huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra. Az 56-os forradalom megtorlása és a társadalom megtisztítása a szabadság és félelem nélküli élet elkötelezett vándoraitól Romániában is kiemelt pártfeladatnak minősült.
Még mielőtt beszélni tudtam volna ismertem meg az éhezést, és a még ennél is gyötrőbb szomjúságot. Tudom mit jelent dideregve összebújni a fekvőhelynek szolgáló szalmán.
De nemcsak a test követelőzései, hanem valami egészen más is fölrémlik bennem, amikor éhező és kiszolgáltatott gyermekekre gondolok. Nevezetesen Holló Mama talányos személye.
Egy nagyszalontai, ismeretlen asszonyt emlegettünk ezen a néven. Ő volt az, aki hosszas keresgélés után a nyomunkra bukkant és csomagokat juttatott el hozzánk a lágerbe.
A küldeményeken a feladó helyén ez szerepelt: Holló Mama. Az élelmiszerek között rejtőző leveleket is a számunkra beláthatatlan messzeségben rejtőzködő Holló Mama látta el kézjegyével. Gyönyörűen formált sorait színes rajzokkal díszítette, hogy a legkisebbek is részesüljenek a nekik küldött, személyes üzenetekben.
A Szentírás elbeszélése szerint Illés prófétát a Jordántól keletre, a Kerit patak közelében hollók táplálták. Bennünket pedig a Duna alsó folyásától keletre, a Borcsa ág közvetlen szomszédságában a nagyszalontai Holló Mama.
Mindenünket elvették, amikor apát elítélték. A kitelepítés hajnalán még a legszükségesebb holmikat sem vihettük magunkkal. Személyesen Istennek kellett hát előhozakodnia valami megoldással, hogy eledelhez és ruhához jussunk. A nélkülözés elhúzódó időszakai arra engednek következtetni, hogy a Mindenható nem túl könnyen talált rá a megoldásra.
Végül a jól bevált és megbízható Holló Futárszolgálathoz folyamodott.
A zsarnok Akháb király gyilkos dühe miatt bujkáló Illés próféta felkutatására és táplálására okos hollókat bízott meg. Illés próféta az üldözöttség lehetetlen körülményei között életben maradt. A mi ügyünkben Holló Mamához kopogott be a Mindenható, és az ő figyelmébe ajánlott bennünket. Életben maradtunk mi is.
A Királyok könyvében azt olvassuk, hogy naponta kétszer jelentek meg az égen az Örökkévaló fekete fényt árasztó, néma drónjai. Ők „hordtak [Illésnek] kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ihatott”.
A bibliai leírás tökéletesen illett ránk. Édesanyám fel is olvasta nekünk, mielőtt rávetettük volna magunkat a csomagra. Holló Mama a Királyok könyve bátor és leleményes szereplőjévé vált.
Holló Mama angyali humorra valló rejtőzködésétől most is elszorul a szívem. A csomagok tartalmát nem tudom felidézni, de az a mindent beborító felismerés, hogy számon vagyok tartva, bármilyen helyzetben közel tud férkőzni hozzám. Számon tartja a Mindenható a napi kényszermunkába beleroppanó anyámat. Nem hajlandó lemondani a halál küszöbén álló Péter testvéremről.
Hollók rángatták vissza a halál torkából mindkettőjüket.
A számontartás nem egyéb, mint a cselekvéssé váló szeretet.
Holló Mama sok névtelen társával együtt összeesküvést szőtt a fennállóval szemben. A Holló Mamák tettei miatt roppant össze egy embertelen, a gyermekek halálra éheztetésétől sem visszariadó politikai berendezkedés.
A pénz bálványistenének a nem kevésbé irgalmatlan rendszerét is a Holló Mamák fogják megdönteni, efelől nincs semmi kétségem.
Éhezni azt jelenti, hogy nincs Isten. Az éhezőt nem tartja számon senki. Egyedül van a világegyetemben, a saját türelmetlen testére korlátozva. A megelégedettek világa ellenségesen tekint rá, mert tükröt tart nekik.
Nekünk.
Mi magunk is hozzájárulunk közös javaink igazságtalan elosztásához. A szegénység tükrében olyanoknak látszunk, amilyenek valójában vagyunk. Egy gyáva ember néz rám a tükörből. Aki én magam vagyok.
Fázni azt jelenti, hogy maga a teremtés fordult szembe velem. Világra jöttem, de a világ nem fogadott be engem. Hangosan vacogok, mégsem hallják.
Amint viszont Holló Mama magához ragadja a kezdeményezést, megváltozik a világ rendje. Összeér a csomag készítés öröme a csomag felbontásának boldog izgalmával.
Egymástól távoli, derengő arcok vonják fénybe a fenyegető horizontot.
Holló Mama minden alkalommal a szívét is elküldte nekünk.
Amint kialszik a gyermekek létezés iránti bizalma, semmink nem marad, és a világ sem marad meg.
Amikor éhező gyermekek kórusa, a Názáreti Jézus szépségesen koszos verebecskéi kiáltják ki hallható szóval, hogy az ég hajlékai üresek és a szeretet Istene nem létezik, abba mi, önelégült felnőttek belesüketülünk és a mindenség önmagára omlik.
Ha a megalázottak és kisemmizettek zúgják az Ég felé, hogy a szeretet Istene puszta kitaláció, az Örökkévaló bizonyosan nem sértődik meg, és vitába sem fog szállni velük. Igazat ad majd nekik. Bennünket viszont legyűr az önzés és értelmetlenül felhalmozott javaink magunk alá temetnek.
Az erő új kultusza idején mi másban bízhatnánk, ha nem abban, hogy a Mindenható, akié egyedül az ország, a hatalom és a világ minden dicsősége, hadrendbe állítja hűséges hollóit és támadást intéz a közöny és az önzés ellen.
Csak azok maradnak meg, akik nem védekeznek a szeretet össztüzével szemben.
Jelenlét Pont, Tisztaberek
Fotó: Mózes Anita
Szabó T. Anna: A belső mosoly
A belső mosoly nem beszél,
csak szavak nélkül simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,
a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
mindvégig ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,
a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,
a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a nap.
Gondviselés Háza Hajléktalanok Idősek Otthona, Budapest
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Galambos Attila: Egy hely
Elbűvöl az erdő,
Hisz nincs is szebb talán!
És madárdaltól hangos még az ég is!
De hiába csodás,
Szép, mint egy látomás,
Egy hely – hiányzik mégis.
Hely,
Hogy álomra tudd hajtani fejed.
Egyszer még
Lesz egy hely, hogy gondjaid letedd.
Volt nekem is otthonom,
A nagy vihar előtt.
Azóta járom egymagam
A zúzmarától hófehér erdőt.
Hely,
Hogy álomra tudd hajtani fejed.
Egyszer még
Lesz egy hely, hogy gondjaid letedd.
És persze nem kell kastély,
Legyen kunyhó akár.
Nincs jobb érzés annál,
Mint ha egy puha fészek vár!
A háztetőn a vastag hólepel…
Egy apró zug,
Egyszer majd talán, lesz újra – egy hely.
Gondviselés Háza Fogyatékos Emberek Otthona, Göd
Fotó: Kovács Bence
Király Eszter: Mesterség
A szociális munkásoknak
Látja múltam, s jövőm kinézi belőlem,
nem ítél, és tudja, mért vagyok erőtlen,
érti, mit jelent egy tétova mozdulat,
indít, ha kell, és ha elvesznék, felkutat,
hallja, mit kérnek a ki nem mondott szavak,
bármeddig fussak, ő elérhető marad,
kezet nyújt akkor is, hogyha meg van sértve,
ő rám néz, még ha én nem is a szemébe,
lehetőt mutat, de sohasem ígérget,
személy vagyok neki, nem csak egy kísérlet,
ki megtört, számára sohasem sitthalom,
észrevétlen hit ez, egyszerű irgalom,
gyógyulni csitítgat, küzdeni fölébreszt,
becsmérlik, ő mégis szólít, köszön, kérdez,
figyelmes, még ha rá nem is kíváncsiak,
rég adottnak veszik, és ő még mindig ad,
ha kérem, rámutat, hol az erő bennem,
tűri a panaszom, viseli a csendem,
velem hallgat, s értem felemeli szavát,
koloncnak tartanak, de ő úgy hív: barát,
nem ítél, és tudja, mért vagyok erőtlen,
mestersége az, hogy nem tágít mellőlem.
Gondviselés Háza Esthajnal Időskorúak Otthona, Pilismarót
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Meskó Zsolt: Borotválás (Idősek Otthona)
Már nem mozdul a kéz. Már nem mozdul az idő, de az arcszőr még nő. Lehetne hagyni, lehetne szakáll, de vágni kell. Mindig vágva volt, de már nem mozdul a kéz.
Már nem mozdul az idő. Bezáródott a falak közé az élet. Bezáródott a bánat mögé a lélek. A szem már nem nevet. A segítő keze mozdul, a segítő szeme nevet. Helyettesít. Mosolyt, kezet. Ő vágja az arcszőrt. Nevet. Az arcon már nem mozdul a szem, még nem mozdul a lélek. A segítő segít, gyógyítani kész. Helyettesít, de helyet nem cserélhet. Életét adja. Életet adhat? Ha még mozdul a lélek, még mozdul az idő. Segítenek nekünk, hogy újra éljünk, mert az arcszőr még nő. Az élet még idő.
Máltai Mentőszolgálat, Budapest
Fotó: Kovács Bence
Iancu Laura: Beszélgetés az aluljáróban
van Szeretet és
van szeretés –
van tévedés
és van hazugság –
van gyógyulás
és van irgalom –
de most a kezed fogom
ismerem ezt a fáradságot
letört ág a neve
nem sérülés: szakadás
oszlás a testbe –
meg kell válni attól
ami már nem te vagy
minden óra a halálé
amelyben nem szerettük azt
ami volt
utóhang
a vak zenész az aluljáróban
túlkiabálta a morajlást:
Nagyon szeretlek, Jézusom!
ez volt a refrén és a strófa
egyhelyben ülésével
sokakat megelőzött ma
Gondviselés Háza Fogyatékosok Napközi Otthona, Győr
Fotó: Kovács Bence
Vörös István: Változatok a jelenre
1. A közönyös
Minek akarsz segíteni?
Neked talán nincsen bajod?
Az életét az élvezi,
aki a gondtól elkocog,
ahogy a bárány megy a sáron.
Örülj, hogy nem a te bajod,
ami mást ér, mert a világon
mindig akad sok rossz dolog.
Te azt figyeld, veled mi van,
ne érdekeljen semmi más,
ilyen kemény ma a világ,
és ebben senki nem hibás,
de az, ami nem a te gondod,
még rosszabb is, hogyha megoldod.
2. A közönytelen
De abban mindenki hibás:
a felelősség és a részvét
már rég nem veszi ki a részét
abból, hogy megváltozzon a világ.
Az életét nem élvezi,
aki a gondtól menekül.
Amikor a baj szétterül,
megégnek az ég szélei.
Ne azt figyeld, veled mi van,
de mindenki más érdekeljen –
így formálódik meg a jellem.
A világ annyira kemény,
amennyire egy szélroham
a hurrikán-kor kezdetén.
3. A közös
Ha sikerül segíteni,
rögtön magadnak is segítesz.
Az énszeretet egy szelíd teszt,
soha senki nem hisz neki:
de akkor vagy egyéniség,
ha nem te vagy fontos magadnak.
Talán a létharcé a tegnap,
mostmár nem egymás ellen vívjuk!
Bekötjük a bolygó fejét,
hogyha a migrénje kiújult.
Olyan kemény ma a világ,
újra terjed a szolgaság.
Mennyi a támogatható múlt,
ha a jövőnek nincs tovább?
Támogató szolgálat, Pápa
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Terék Anna: Tenyerek
Addigra már kihullott
minden a két tenyerem közül,
arcomat hiába tartottam bele
a napfénybe, nem jött belőle
meleg, álltam és néztem,
belefagyott az égbe,
pedig tudtam: ötezer fokon
lángol a homlokom felett.
Addigra már nem volt hova
mennem, a városban
szétszórtam az életem,
villamossínek közé gurultak
a percek, a Duna mellé ültem,
hagytam, mint jó kutya,
nyaldossa a lábam és láttam,
hogy innen nincs tovább.
Aztán a hátamon megéreztem
egy tenyeret és hallottam amint
a tenyérhez tartozó száj
lassan, nyugodtan beszélni kezd,
csak nem hittem el, hogy pont
hozzám szól, mondtam neki,
hogy darabjaira hullott
körülöttem a város és az életem
ezeken a darabokon hever,
felakadt egy-egy utca
szilánkjára, a lelkem ott lobog
kitűzve tornyok tetejére.
Később elindultunk, a híd lebegett,
lépésünk alatt hullámzott a város.
Ez a két tenyér betakart,
ételt adott, aztán ahogy teltek a napok,
kirajzolódott ez az ember,
már nem csak két tenyér,
nem csak egy száj volt.
Összeraktuk együtt a várost,
kiraktuk a folyót, a hidakat,
egymáshoz illesztettük
mindegyik szilánkot,
aztán ereje lett a napnak,
egész arcomat melegítette,
érezni kezdtem a lábam,
a fejem, a hátam erősödött,
világosodni kezdtek a terhek,
ez a két tenyér, a nyugodt hang
összeillesztette velem
a várost, a napot és engem.
Utcai Gondozó Szolgálat, Budapest
Fotó: Kovács Bence
Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben
Szent Márton-apokrif
Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.
Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.
Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.
A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.
Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.
Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.
Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Meskó Zsolt: Határon (Beregsurány)
A kezek. Kihullott belőlük az álom. Az anya balja az ölbe hull, s hullana tovább, de a szoknya megtartja. Nem kér, nem vár, megdermedt, kihullott belőle az álom, kihullott belőle az élet. A kislány balja még tartja az elveszettet. Ő még látja, még fogja, az anya már elengedte. Elengedte az apa kezét, aki nem jöhetett, de küldte őket. Ő is így ül a lövészárok mélyén, a sorozóiroda padján. Kihullott jobbjából az asszonyi kéz. A kislány még utoljára az ő ujjait szorította meg. Azóta hozza magával az utolsó érintés melegét. A segítő keze a vállon. Még nem érzik, még nem látják. Az elveszettet nézik. A segítő kéz teszi a dolgát. Csend van, aztán kicseng, a segítő beszél, busz jön, szállás éjszakára, hidegcsomag, támogatás. Befogadók, segítők sora. Segítő kezek, segítő szemek, segítő szívek. Mellénk állnak, cselekednek helyettünk, amikor kicsúszik kezünkből a minden. De az elveszett álmot, az elveszett életet, azt az elveszett kezet csak ők látják, a padon ülők. Csend van. Remélünk.
Fertőtlenítő Fürdő Állomás, Budapest
Fotó: Majoros Árpád Csaba
Takács Boglárka: Veszteg
Nem pár lépés hátránnyal indult,
menetiránynak háttal.
Sok elviselhetetlen holnapot adott
oda egy-egy elviselhetőbb máért.
Mire találkoztunk, régen nem
volt már miből előcsomagolnia
a másnapot. Úgyhogy sok
mérföldnyi éven át mellette, azért
az első lépésért, egyetlen lépésért,
amit nem úgy tesz meg,
hogy már vége van. Aztán nem
mozdult többé egy tapodtat sem.
Hiába a mérföldeket érő évek,
amiket végig egymás mellett.
Nem értettük, hogy ez,
az egymás mellett volt minden.
Gondviselés Háza Fogyatékos Emberek Otthona, Göd
Fotó: Lambert Attila, Magyar Kurír
Ijjas Tamás: Névtelenül
Hogy a Tavaszi szelet ki is írta,
fogalmad sincs arról.
Ha mondjuk a Petőfi-Erkel
páros jegyezné,
legalább tudnád, kiknek is
legyél hálás, mert hányszor
húzott ki már téged
a mélyből ez az egyszerű,
kis dal, és nem csak
Freddie Mercury előadásában
– az a szél, bevallottan,
a nemzeti büszkeséged
vitorláját dagasztja –,
hanem ahogy felidézed
anyád hangját, aki a kezdetektől
dúdolgatja, amikor már kifogyott
a ringatókból, és hogy eszedbe jut
az összes szerelmed is, mi volt
a jó, miért volt érdemes hátszélben
és ellenszélben is szeretni őket,
hogy akiket valamilyen szél fúj
össze a maga erejével,
ott szó sincs véletlenszerűségről,
ennyi kell, csak egy egyszerű
dalocska, hogy a sors terheit
lepakold magadról. Mégsem
tudhatod meg soha, kik formálták
hangjegyről hangjegyre,
sorról sorra. Ennek a versnek
van szerzője, láthatod,
de mégsem lehet ő maga sem
biztos abban (ezt elárulhatja neked),
hogy akár csak ezt a verset
egyedül írja: sose gondolt volna
például témaként a szociális
munkára, ha nem kérik arra,
hogy erről mondjon valamit,
vagy egyáltalán nem alkotna
semmit, ha jóakarói nem biztatják,
ne adja fel. De várjunk csak!
Ácsi! Mi köze ennek az egésznek
a szociális munkához? Jogosan
kérdezed. Talán csak annyi,
létezik a legendás hajléktalan,
akiről mindenki hallott, te is,
aki megcsinálta, munkához jutott,
már lakást is bérel,
hellyel-közzel boldog is.
Amikor rá gondolsz, valahogy
úgy tűnik, egyedül sikerült neki,
és persze igazad is van,
mert ez az újonnan elnyert
élet valószínűleg tényleg
egyedül az ő élete.
Most pedig arra kérlek, dúdold
magadban a Tavaszi szelet,
képzeld azt, hogy ez a dallam
a szociális munka, és aki írta,
az örök névtelen, szociális munkás.
Keleti pályaudvar, Budapest
Fotó: Kovács Bence
Posta Marianna: Félre-
-teszem a háborús híreket,
a regényt a gyilkosságnál.
-nézek moziban a nemi erőszaknál,
aluljáróban, ha megrugdosnak valakit.
-értem, ha áldozatról beszélnek,
-siklok, ha én vagyok áldozat.
-tolom, aki elém tolakszik
munkahelyen, váróteremben,
kassza előtt.
-vezetem azt, aki vakon hisz bennem,
ha nem tudom neki ezt viszonozni.
-értelmezem a jó szándékot,
-söpröm, amivel nem értek egyet.
-hallok időnként szavakat is: férfimentes rajzlap.
-ismerem barátaimat, ellenségeimet,
időnként előbbiekből utóbbiak lesznek és fordítva.
-lépek, de csak annyiszor, mint mások,
és akkor sem nagyon.
-állni ritkán szoktam, indokolt esetben,
és mindig kiteszem a vészvillogót.
A büszkeségemet csak ritkán teszem,
pedig azt többször kellene, hogy ne sikerüljön
annyi minden cím szerint az életemben,
és közben hálát adok, hogy nem mindenki
olyan -sikerült, hogy van, aki szembe-
néz azzal, aminél én nem tudok, csak félre.
Gondviselés Háza Támogatott Lakhatás Hálózat, Veresegyház
Fotó: Kovács Bence
Novák Péter: Szívlapát
Szervusz, parancsolj, itt egy szívlapát,
Hátba váglak jól, s mondom: így tovább!
Állsz és kérdezel, mi az, hogy így tovább?
Mondom szerelem, no meg harmóniák…
Állsz és kérdezel, ez most mit jelent?
Talán egy vadat, kit mások elejtenek?
Én mondom az a vad, az a vad benned nagy,
Ezért kell szívlapát: mi van, ha pont te vagy
A fűtő a Napban?
Sziget Tanoda, Tiszabő
Fotó: Mózes Anita
Vass Norbert: Kontrás (részlet)
A Szegedi Rozi nagyot esett. Valami éles kőre hajthatott, és fölszakadt a térdén a
bőr, és rézszínű lett a sípcsontja, ahogy összekeveredett rajta a kosszal a vér. Azt
hajtogatta a Rozi, hogy áú-áú, és tehetetlenül tekintgetett körbe, mellette meg,
mint valami rossz lokátor a taszári laktanya udvarán, forgott a pirosra fújt
BMX-ének az első kereke.
A másik sávban, ami le volt betonozva már, Skodák suhantak el, meg
négyütemű, bézs Wartburgok is, de úgy, mintha a Szegedi nem is ülne ott
keserves arcot vágva a porban, és mintha nem is lenne úgy megdagadva a térde,
mint a fánk, amit a Detti néniéknél ettünk bicajozás előtt. Pedig meg volt.
Én nagyjából egy féknyomnyira álltam a Rozitól. Szótlanul, mert amikor hallottam magam mögött a nyekkenést, behúztam a hátsót, kifaroltam kicsit, mint a krosszosok, és magam mögé néztem, hogy mi történt vajon. Porzott az út, mint Az Ezüst-tó kincsében, ha a prérin ló fut át, én meg, mint a kovbojok, ha lőni kezdenek körülöttük, nem tudtam mozdulni se. Szegény Szegedi se.
Hogy mennyi idő telhetett el így, nem tudom. Arra emlékszem csak, hogy eszembe jutott, hazaszaladok. Hozok ragtapaszt, meg nedves zsepit, amivel körbe tudjuk törölgetni talán a Szegedi sebét kicsit. Két házra tőlünk esett el ugyanis a Rozi.
Otthon elmondtam gyorsan, mi van, és lejött velem az utcára apa is, hogy megnézze a Szegedit. Mondta, hogy tényleg jó csúnya a seb, és akkor ő hazaviszi most a zöld Trabinkkal a Rozit, csak az a baj, hogy a bicaja nem fér abba be. Nem baj, mondtam apának meg a Szegedinek, meg hogy ne aggódjanak, mert eltekerek a Rozi bringájával a Szegediékhez akkor én. Annyit mondott erre azon a vékony kis ijedt hangján a Rozi, hogy köszi.
Taknyos volt a sírástól az orra, és onnan gondolom, hogy fájhatott a térde nagyon, hogy az arca meg olyan fehér, mint a Detti néni fánkján a porcukor. Amíg letisztogattam kicsit a BMX-ét, arra gondoltam, hogy csak megkínálnak valamivel a Szegediék, amiért a bringát visszaviszem. Ha nincs fánk, akkor egy kis vajas-uborkás kenyér is megteszi.